A tanítás közepe, vagy eleje és vége, tehát a teljessége – „Hozzávetés” Az irodalomtanítás vége? című interjúhoz

Sz. Tóth Gyula tanár és a Tanári notesz könyvsorozat szerzője néhány gondolattal bővítette a dr. Hoffmann Rózsával készített beszélgetés kérdésfelvetéseit.

A tanítás közepe, vagy eleje és vége, tehát a teljessége

– „Hozzávetés” Az irodalomtanítás vége? című interjúhoz

A cikkben az irodalom/tanítás vonalán (féltésén) keresztül az egész oktatásról van szó. Az újságírói érdeklődés fontos, létező, problematikus pontokra irányul. A jogosan feltett, aggódó kérdésekre hiánytalanul, átfogóan szerkesztett, jól hangzó válaszokat kapunk, kiigazításokkal a kérdező informáltságát illetően. Így van jól, ettől lesz „kerek” az interjú. Értjük, tulajdonképpen elégedettek lehetünk a kimerítő szakmaisággal. Vagyis: nincs itt az irodalomtanítás vége, és lesz irodalom a szakoktatásban. Magunk is azt tartjuk, meg kell várni a teljes dokumentációt, a tervezetek egészének pontos megismerése után bölcsebbek leszünk. És nincs okunk kételkedni az államtitkár asszony irodalom iránti elkötelezettségében, többször hangot adott a klasszikus kultúra értékeinek szeretetéről, embernevelő hatásának jelentőségéről. Ilyen jellegű tevékenysége el/ismert a szakmában. A kapcsolódó felvetésekkel azonban tágítani szeretném az értelmezés körét.

A felvetések négy csomópontja:

1. Általános – konkrét. A válasz minden kérdésre nagyon elegáns, akár egy tudományos konferencia-szöveg, jól is hangzik. Például: „E sajátos program keretében a nyelvi irodalmi műveltség fejlesztésének újszerű kísérletei jelennek meg, melyeknek középpontjában a komplex személyiségfejlesztés, az érzelmi intelligencia gyarapítása áll.” Itt jó lett volna rákérdezni, hogy mit jelent az „újszerű kísérletek”, mi értendő „komplex személyiségfejlesztés” alatt, csak néhány jellemző vonás felsorolásával, s máris okosabbak lettünk volna. Vagy a másik ilyen: az irodalomoktatás nem szűnik meg a szakiskolában „csak  metodikájában és tartalmában átalakul”. Ez sem hangzik rosszul, izgalmas pont, a szakmabéli olvasót ez érdekelné: metodika és tartalom, miben áll az „átalakulás”. (Mert „csak” ez, szinte az oktatás egészét érinti, benne a pedagógus/szakoktató, tanár/tudással.)

2. Ellentmondás. Itt máris ellentmondásra bukkanunk. Ugyanis az újszerűségben feltétlen helye van a felvetett Fűzfa Balázs-féle irodalomtanítás metodikájának és tartalmának, legalább is jellegében, koncepcionális és módszertani példáival. De az nem kerül a látókörbe! Pedig a digitális műveltség kialakításához is nélkülözhetetlen elemeket kínál. Ami a szakiskolás korosztálynak is vonzó, s éppen a hangoztatott komplex személyiségfejlesztés, az érzelmi intelligencia gyarapítására. (De ez az élethosszig tartó tanulás alapvető kérdése is; ennek a felnőttkorban, a szakma világában jelen lévő, fontos szerepére világít rá a Felnőttképzés 2010/2. decemberi száma a „Digitális kompetencia” tematikával.) Az újabb ellentmondás az „élmény” körül lapul. Az államtitkár asszony igen jó véleménnyel van a tanárok módszertani tudásáról. (Ami elvárható attitűd egy politikustól.) Mert mit tart az élményről? „A magyartanárok általában gazdag módszertani kultúrával bírnak ahhoz, hogy mindez meg is valósuljon.” Az „általában” nem stimmel, általában szenvednek, mert nehéz például Babitsot, Janus Pannoniust, Madáchot közvetíteni. Jelentőségüket bemondani, hangsúlyozni lehet, de a szövegeket elfogadtatni, feldolgozóan-értelmezetten befogadóra hangolni, „hogy fölépíthesse magát az ember” (legalább kíváncsi legyen a világra, csodálkozzon rá), ez már sokkal nehezebb, és – általában – nem egyértelműen sikerül. A harmadik ellentmondás: A „Nagy versmondás”-, „12 legszebb magyar vers”-projekt ismerete, kezelése. „A tárcának nincsenek elsődleges és közvetlen információi a kezdeményezésről, ilyen kérés hozzám nem érkezett.” (!?) Mind a versmondó sorozat, mind az irodalomtankönyvek erős publicitást kaptak, szaklapok is rendszeresen foglalkoztak a témával, már nem csak a szakmabeliek figyeltek fel rá. Öreg hiba, ha az nem került a fejlesztők látókörébe. Ám az oktatási vezető, „személy szerint fontosnak és támogatandónak, mi több, kiváló kezdeményezésnek” ítéli.

   Ennél azért jóval többről van szó! A Fűzfa-tankönyvek új pedagógiai gondolkodásmódot, új szemléletet, újfajta nyelvezetet hoznak be. Nyitás: új pedagógustudás felé. Az interdiszciplinaritás, mások szerint transzdiszciplinaritás korában (lásd Michalkó Gábor: Boldogító utazás) az iskolán belüli tantárgyi integrációra van szükség. Az irodalom lehetne a „gyűjtő tantárgy”, amelyhez kellene „igazítani”, integrálni a történelem, a földrajz, a művészi tantárgyakat, az idegen nyelvet, a filozófiát. (Erre megfelelő a „műveltségi terület”, nem ördögtől való, de lekerült a napirendről.) Bővül a tanári szerep: ahány tevékenység, annyi szerep, leginkább a moderátori szerepre kell fölkészülni. Az együttműködő feldolgozás – a beszédmód–kor–művészi tartás (ábrázolás-erkölcsiség-filozófia-kapcsolat) alapján – módot ad gondolkodásmódok felderítésére. Nagy élményben lesz része tanárnak, diáknak, a munka alkotásra serkent. És így formálódna az emlegetett „komplex személyiség” és az ő „érzelmi intelligenciája”. (Igaz lehet az a vélekedés, hogy „Magyarországon az irodalomtanítás modernsége lábra nem tud kapni”. Ezt is szívesen kifejtjük más alkalommal.)

3. Az oktatási tervezetek, tantervi anyagok fejlesztésének metodikája. Nem derül ki, nem jelenik meg (a kérdező sem forszírozza, udvariasan szakmai grémiumokra hagyja), hogy hogyan, milyen módszerekkel készülnek a tervezetek. „Akciókról”, terepen vitt kísérletekről, kutatásokról nem hallunk. Márpedig a kísérletek mért eredményei mindig alaposabb orientációs pontok a fejlesztő munka számára, s a tantárgyi anyagok megalapozottabb elemeinek számítanak, mint a szobaasztalon, szakirodalom alapján, „fejből” (vélekedő tudással) összerakott tantervek, még ha bármilyen tetszetős, kívánatos, szükségesnek ítélt művet, gondolatot, fejezetet emelünk is be. Ezért is lenne fontos (és nélkülözhetetlen!) olyan kutató-fejlesztő tanárok, innovátorok bevonása a szakmai előkészítésekbe, mint például a cikkben felhozott szombathelyi irodalomtörténész.

   2010 nyár elejétől kísérem figyelemmel az oktatási fejlesztési törekvéseket. A napi hírekből fokozatosan kibontakozó elképzelésekben a fejlesztés metodikájára vonatkozóan annyi kiderült, hogy az anyagösszeállítás elméleti jellegű, de forrásokra, előző dokumentumra hivatkozás nem került elő. Az hangsúlyosan jelen volt, hogy vissza a klasszikus értékekhez. Ami csak részben van rendjén. Sokáig nem tudtuk, mit jelentenek ezek, mígnem a Köznevelés főszerkesztője ősszel rákérdezett. Fontos információval lettünk gazdagabbak. A változtatások között sok régi-új oktatási tétel köszönt vissza, ezek kifejtve fokozatosan épültek be a szakmai tervezetekbe. Menet közben elhangzott a Nemzeti Alaptantervhez, mint fogódzóul szolgáló alapanyaghoz való visszatérés. A magyar pedagógiának vannak színes, kiérlelt produktumai, amelyekre lehet támaszkodni. 1992-ben elkészül A magyar közoktatás minőségi megújításának szakmai programja – már szinte megvolt a kincs. A 90-es években az egymást követő politikai váltások oktatási változásokat is hoztak, „begyűrűzött” a bolognai rendszer, de az addigi alaptantervek kiindulópontként szolgáltak, bővültek, átalakultak, újabb változatai jöttek létre. A már egyszer elkészített, gazdag munkákat – szerkezeti, tartalmi, módszertani vonatkozásban – nagy kár lenne nem felhasználni, a folyamatos fejlesztés hiánya minduntalan megtöri az előrehaladást. És mi lesz az alternatív pedagógiákkal?

4. Pedagógusképzés. Erre vonatkozóan is szép gondolatok olvashatók a cikkben, általános kicsengéssel. Ez is igen összetett terület. Itt (csak) beemelem az Értékközvetítő és Képességfejlesztő Programban (ÉKP) már meghonosodott pedagógiai technológiát, melynek egyik vonatkozása az lehetne, hogy az egyetemek (tanszékei) egyszerre működnének oktatási, kutatási, fejlesztési és továbbképzési jelleggel, kompetenciával és jogokkal. Így lehetővé válna, hogy az egyes műhelyek tudományosan kidolgozott programjaikat tanítják, végzik az innovációt, az iskolai nyomon követést, a korrekciót. Persze sok más kapcsolati tényezővel (szülők, könyvkiadás, intézetek, média, stb.) szoros szakmai együttműködésben. Ezzel az oktatás terepén is megvalósulna a rendszerelvű és gyakorlatú munka, mint mondjuk az informatikában, az építészetben és más rendszerekben. Ehhez a Zsolnai József által megfogalmazott alapelv szolgálhat iránytűként, s mint igény hogy az „alkotó pedagógia eszméje áthassa a pedagógusképzés egészét”. Meggyőződése volt, hogy „a pedagóguspályát csakis filozófiai és tudományos felkészültséggel, szociális kompetenciák birtoklásával lehet folytatni.”.

   A Zsolnai program (is) gyönyörű pályaívet mondhat magáénak, hatalmas eredményekkel, nagy irodalma rendelkezésre áll mindenkinek, aki „újjá akarja építeni” a magyar oktatást 2010-2011-ben. Hogy a magyar oktatásügy „ne lépjen (gyakran) ugyanabba a folyóba”. Nagy változások elébe nézünk. Nem csekély a tét.

Sz. Tóth Gyula

A leadben található képet Szőcs Tekla készítette a Könyvhéten.

Kapcsolódó anyag:

Interjú dr. Hoffman Rózsával (Az irodalomtanítás vége?)

Cserjés Katalin véleménye az irodalomtanítás jelenlegi helyzetéről

Egy 11. évfolyamos diáklány, Szenti Dóra véleménye az irodalomtanítás jelenlegi helyzetéről